Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.
Ne kérdezd, hogy a célod hol van.
Köss könnyű kendőt, köss sarut.
Ki tudja, meddig visz az út.
Ha minden lépés élvezet,
tán mindegy is, hová vezet.
Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.
Szívdobogásra menni, menni.
Vidd, ami kell. Kevés elég.
A tűz, a föld, a víz, az ég.
Aki ismeri önmagát,
útvesztőiből is égre lát.
Nem baj, ha körbe-körbe jársz:
aki vár, úgyis rátalálsz.
Úgyis rád talál, aki vár:
az út kinyit, a pont bezár.
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
Az égre néztem: nem felelt,
Nem értette, mit kérdezek.
Az ég oly messze, messze van,
nem érzi, amit érezek.
Csak kéken bámult rám az ég,
a nap mosolygott fényesen,
nem értette, mit kérdezek,
a távol, égi értelem.
A földhöz szóltam: nem felelt.
Pelyhedzett rajta már a zöld,
nem értette, mit kérdezek,
ölelkezett éppen a föld.
Az ég a földre ráhajolt,
pezsdült az ősi gerjedés,
túl minden emberbánaton.
Nem érthették a bánatom.
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.
A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.
Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...
A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:
van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -
Akartátok vagy sem,
itt vagyok, mint
hálójába ragadt pók:
önmagam labirintusa.
Meggörbült tükrömben
magamat meglátni félek.
Ahogy körülöttem
a falról leolvadnak az órák,
a betonfalak között
elkószálnak az álmok,
és rohannak a füstfelhők fölé.
Kívül görnyedt hát és
szélfogó göndör haj.
Belül fogaskerekek, mint
elsüllyedt malmok őrlik
a múltat, s kék, puha köd
jövőről álmodnak a szív lomha
billentyűi.
Ha tudod, hogy rossz a kályhád:
a nyár hevében is fázni kezdesz.
KORREKT FUTUROLÓGIAI JELENTÉS
Egészen biztos,
hogy előbb-utóbb ez vagy
az lesz, így vagy úgy.
PATTHELYZETJELENTÉS
Kétségbe von, ha nincs mit tennem;
szorongat, hajszol, hogyha van.
Nem más ez, mint rohanás, helyben
— mióta túléltem magam.
VÁLTOZAT
üvegesedem.
Tisztán tartom magam, hogy
mögém is láthass.
ECCE HOMO
Gyanúba fogjuk a Tökéletest
és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.
Engedd, hogy az inged alá
könnyű szél befújjon
Hajad hosszú fürtjei közt
játékosan bújjon
Engedd, hegyi patak vize
arcod megsimítsa
Mélyről bukkant hűvösével
lelked szomját oltsa
Engedd kelő Nap korongját
szemedben csillanni
Tüzesedő vörös fényét
véredbe olvadni
Engedd, hogy a föld alattad
támaszod lehessen
Lábad hóban, selymes fűben
útjára mehessen
Engedd magad friss erdőben
szűz ösvényen járni
Nem gondolni semmire sem
semmire sem várni
Engedd, szikla repedésén
Valami fény kéne a szemekbe
kék, zöld, barna, fekete tűz
egy kéz kéne a kezekbe,
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne
mit annyian várunk
Valami új hit felé
mert omlik már régi házunk.
Valami, valami fény kéne...
Sírtál-e már úgy,
hogy nem folyt a könnyed?
Nevettél-e úgy,
ahogy nem fogsz többet?
Daloltál-e úgy,
hogy nem hallotta senki?
Sétáltál-e úgy,
hogy nem kellett elmenni?
Álmodtál-e úgy,
hogy az nem volt álom?
Játszottál-e már
húrtalan gitáron?
Repültél-e már,
fűben hanyatt fekve?
Kószáltál-e már,
csillagtalan este?
Temettél-e már,
sok szép halott álmot?
Tettél-e jót úgy,
hogy csak Isten látott:
csöndben némán?
