Valami fény kéne a szemekbe
kék, zöld, barna, fekete tűz
egy kéz kéne a kezekbe,
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne
mit annyian várunk
Valami új hit felé
mert omlik már régi házunk.
Valami, valami fény kéne...
Sírtál-e már úgy,
hogy nem folyt a könnyed?
Nevettél-e úgy,
ahogy nem fogsz többet?
Daloltál-e úgy,
hogy nem hallotta senki?
Sétáltál-e úgy,
hogy nem kellett elmenni?
Álmodtál-e úgy,
hogy az nem volt álom?
Játszottál-e már
húrtalan gitáron?
Repültél-e már,
fűben hanyatt fekve?
Kószáltál-e már,
csillagtalan este?
Temettél-e már,
sok szép halott álmot?
Tettél-e jót úgy,
hogy csak Isten látott:
csöndben némán?
Vannak emberek, akik körülöttünk
élnek, de nem részei a történeteinknek.
Szeretjük őket, sokat vagyunk velük, de
nincs közünk hozzájuk. Ellenben páran,
akiket csak keveset látunk és akikkel keveset
beszélünk, sőt, akiket talán nem is ismerünk,
azoknak igenis van beleszólásuk abba a
meghatározhatatlan valamibe, amit jobb szó
híján a történetünknek nevezünk. A bökkenő
csak az, hogy mindezek után számolnunk
kell egy szomorú tanulság kísértésével:
hogy a történetünkhöz mi magunknak nincsen
Szeretnék indián lenni egy évre,
szeretnék házakat festeni kékre.
Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
szeretnék hinni az örökké szóban.
Virágos busszal világot járni.
sohasem fáradni, sohasem fájni.
Szeretném ha bokáig érne a hajam,
szeretném jobban szeretni magam.
Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
sötét kis szobában csendben meditálnés amikor ültem kis szobámban eleget,
szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
Szeretném újra anyámat ölelni,
szeretnék minden kérdésre felelni.
KIMITTUD
Van, ki gyorsan fut.
Van, ki gyorsan olvas, ír.
Én gyorsan érzek.
AXIÓMA
Nem az a titok,
amiről "nem beszélünk".
A titok: s z ó t l a n.
A TÖRTÉNET
ellobban a pillanat,
füstje percig itt marad;
korma más kormokra ül
s megtapad, időtlenül
PSZICHOTAKTIKA
úgy hallgasd meg, hogy
így emlékezhessen rá:
"jót beszélgettünk"
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
Akinek van édesanyja, az legyen nagyon hálás érte, akinek meg nincs, az emlékezzen...!
Nadányi Zoltán: Anyu
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?
- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyujthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.
Az élet, akár a vers,
szakaszokra bomlik,
rövid, töredezett,
zsúfolt, sűrített,
képekre osztott,
hangokra hangolt,
egyszeri,
és van benne
valami megfejthetetlenül
isteni.
Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.
Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.
Szivem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsúl véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér – és rózsalevelet.
