Eszter kedvenc versei

Fésűs Éva: Ha

Ha visszavarrnád a letépett gombot
és összeöltenéd, ami szakadni kezdett;
ha belátnád, hogy ideje levetned
hamis gyöngyökkel díszített ruhádat,
s a büszkeléptű cipőt is lerúgnád,
amiben eltitkoltan fáj a lábad;
ha nem panaszkodnál újra meg újra,
hogy napról-napra kevesebbre futja,
mert jóságodból hitvány emberekre
áldoztál könnyelműen túl sokat;
ha csípéseid nyomát kenegetve
kihúznád a saját fullánkodat;
ha nem mindig a hegy csúcsát csodálnád,
amit a nap vakító fénybe vont,

Hamvas Béla: Egyszer

Mindig csak egyszer
Mindig először, mindig utoljára.
Nem törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni.
Nem megszokás.
A váratlan.
A kaland.
A veszély.
A kockázat.
A bátorság.
A küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad.
És ha szabad, belátja, hogy
nem érdemes mást,
csak a legtöbbet.

Komáromi János: Álmodj tovább

csak álmodj tovább
álmodd, hogy léted során
van még szó
mit nem mondtak el...
van még hang ami
felemel és van még
hely ahova elérhetsz...
mert ez az élet
mindig mást akar
a fej, a kar és a láb...
de Te ne add ezután
alább, hiszen ember lehetsz
és legalább előre
mehetsz, ha érzed
maradni már nem lehet
csak álmodj tovább
álmodd, hogy a verejték
gyöngyökké válik izzadt
testeden és amikor zuhansz
senki nem nevet elesteden
kereszted válladba mélyed
és érzed újra

Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

Dante Alighieri: Oly furcsák vagyunk...

Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk...

(Kép: Búzás Tünde, Sopron)

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. 
Az éjtől reggel, a nappaltól este, 
A színektől, ha szürke por belepte, 
A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 
A hangtól, mikor csendbe halkul el, 
Minden szótól, amit kimond a szánk, 
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 
Minden sebtől, mely fájt és égetett, 
Minden képtől, mely belénk mélyedett, 
Az álmainktól, mik nem teljesültek, 
A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, 
A kemény rögtől, min megállt a lábunk. 
 

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Oldalak