Torony...

Meseszép lett az ágfalvi templom tornya. Még nincs teljesen kész, de a köszönetnyilvánítás már most kikívánkozik belőlem. Hálásak vagyunk, hiszen, ha nem kapunk ennyi állami és egyházi támogatást, önerőből soha nem tudtuk volna felújítani tornyunk külső homlokzatát.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,

csak úgy magunkhoz ölelni az időt,

ne vegye észre rajtunk kívül senki,

hogy ott állunk már az örök tél előtt.

 

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

– törődik a test és bomlik az elme –,

ha minden nap a káoszban ér véget,

már nem elég az égiek kegyelme.

 

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,

de vegytiszta tudattal és merészen…

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis

az utolsó pecsét az útlevélen.

Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,

de addig mennyi vertszárnyú madár,

de addig mennyi mázsás virradat,

mennyi perzselt, koromszárnyú levél,

de addig mennyi testté-lett hiány,

és mennyi karrá-nem-lett ölelés,

falakról visszapattant nevetés,

mennyi sikongó mentőautó,

mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,

mennyi nehéz kosár, hány temetés,

mennyi betű, mennyi szívpercenés,

hány nem és hány miért és hány soha,

hány mégis, hány azértsem, hány talán,

és mennyi szó, hűvösen cseppenő,

Meseszép...

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.
 

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.
 

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.
 

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.
 

Oldalak