Nem, mi nem vagyunk szegények!
Nálunk nincs súlya, holmi pénznek!
Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben,
Képeket festünk képzeletben...
Hozzánk a fák is lehajolnak,
Értjük a szót, ha nem is szólnak.
Mi gyalog járunk kopott kabátban,
Ahová mi megyünk, ott neked határ van,
Kerítés, szögesdrót, veszélyes terület!
- Nekünk az Isten! - Neked csak feszület!

még várom egyre hogy az életnek
feltegyem kérdéseimet
élet ráérsz?
most figyelj
a szeretet és a félelem kettős áramkörében
hol fogok kifejeződni
ha egyedül sem vagyok önmagam
hol van és miért nincs százszázalékos biztonság
miért kell könnyekben kimosni valamit
hogy az emléke
tiszta fényben ragyogjon
áthatolhatatlan múltunkból
hova hullanak a törékeny tört hitek
és a maradék szavak
aki elárulja magát hova lesz a lelke
a függőlegesből hogyan lesz ferde
honnan remél szeretetet

Csendes, kévébe kötött reggel
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.

Ím, a könnyű szél elősurran,

tereget szép búzamezőt
tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt.

Ma jó volna kicsit messze menni
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Elveszni, mint kit nem is keresnek,
csak áttűnni titkon, mint őszbe a nyár.
Csuklómon - tik-tak - vernek a percek,
indulnom kéne, mert valami vár.

Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, egy pár napra vele megyek.