Ami megmarad... - Igehirdetés a németek elűzésének 77. évfordulóján

Az emberi élet nagy fordulópontjainál jó megállni, előre-, hátra- és felfelé tekinteni. Egy ilyen szomorú fordulópont gyülekezeteink, településeink - és bővíthetjük a kört -, országunk és Európa életében is a németek hetvenhét évvel ezelőtti elűzése, kitelepítése.

„Kitelepítés“ címmel lett sikerdíjas Visky András kolozsvári magyar írónak egy ősszel megjelent könyve. Gyorsan meg is vettem, gondolván, ez majd rólunk is szól egy kicsit... A mi történelmünkről, a mi sorsunkról, a soproniak, Sopron-környékiek érzéseiről, a németségről. Ha valaki történelmi párhuzamok miatt venné kézbe ezt a könyvet, akkor tegye vissza a polcra! Aztán meg vegye le újra! És gondolkozzon el azon a mondaton, amit ez a kiváló író fogalmazott meg családjáról: “Minket a saját életünkből telepítettek ki.” A saját életükből. Az otthonukból. Abból a környezetből, amit ismertek és szerettek. Ahogyan a mi németjeinket is 1946-ban…

Ez a csodálatosan megírt könyv a történetét tekintve nem rólunk szól. Az író alig múlt egyéves, amikor református lelkész apját a román kommunista rezsim letartóztatta, és koncepciós perben elítélte, őt pedig édesanyjával és hat testvérével együtt kitelepítették egy Duna-delta mellett lévő lágerbe. Ezen a nyomorúságos helyen még csak barakkok sem nagyon voltak. A budapesti, románul nem beszélő lelkészfelség hét gyerekével egy földbe vájt viskóban élt éveken át. Egyetlen könyvet vittek magukkal. Egy bibliát. A törékeny asszonyt és a mindig éhes családot ez a könyv látta el olyan lelki táplálékkal, ami erőt adott nekik a pokoli nélkülözések és megaláztatások között is a kelet-román gulágon. Az író nemrég így nyilatkozott erről: “Anyám rájött, hogy nem tud ellátni minket, ezért rá kellett bíznia bennünket az ő Istenére.”

Olyan “sűrű” ez a könyv, hogy nem tudok róla sokkal többet mondani. (Olvassák el!) Azt a momentumot azonban szeretném mindenképpen kiemelni, hogy a kis mini fejezetek, amikből összeáll a regény, mind-mind befejezetlenek. Nincs a mondatok végén sem pont, sem felkiáltójel, sem kérdőjel.

Tudom, sokat meséltem már azokról az emberekről, akik a covid előtti időben hazalátogattak Németországból. Lehet, hogy ismétlem magam, de szeretnék megosztani egy történetet Önökkel is. Egy különös családról, akikkel egy temetés kapcsán ismerkedtem meg.
Volt egy apa, akit 1946-ban vittek el Ágfalváról. Ezután után soha, de soha nem lépte át a magyar államhatárt. Haragudott arra az országra, ami kidobta őt, és amikor mát megtehette volna, akkor sem jött haza. A fiának is alig-alig mesélt Ágfalváról. Olyannyira keveset, olyannyira nem volt otthon soha téma a múlt, hogy a fiú Sopront összekeverte Siófokkal, és az ágfalvi temetésre, ahol a fiún, a feleségén és rajtam kívül – azt hiszem -, nem volt senki, nem Sopronból, hanem Siófokról érkezett a temetkezési vállalat. Ennek az embernek a halálos ágyán az volt a kívánsága, hogy magyarországi földben nyugodjon. Nyolcvanakárhány év után érezte úgy, hogy ki kell tennie a pontot a mondat, az élet végére...

Egy-egy nemzet, egy-egy népcsoport életében is vannak fordulópontok. Hetvenhét év után én ezt a pontot abban is látom, hogy a helyi németség már szinte mindig magyarul beszél. Beszélhetnénk a templomban is csak magyarul. A pontot azonban az egyházközség életében nem szeretnénk még mi sem kitenni. Akkor sem, ha közel s távol ez az egyetlen olyan hivatalos közeg, ahol még természetes módon megszólal a német nyelv. Pedig egyre kisebb rá az igény. Amíg azonban van, addig lesz német szó a templomban, a temetőben, a beszélgetések során vagy a kapcsolattartások okán.

Aztán, ha egyszer mégis kikerül a pont, és eltűnik a német szó Sopron és környékéről, akkor azt is el kell fogadni. Tudván, hogy a legfontosabb, ami kétezer év óta meghatározza németek, magyarok, európaiak és a nagyvilág életét, az az, amit Pál apostol feljegyzett a szeretethimnuszban: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.“ Hát mi most szeretettel, hittel és reménységgel emlékezünk az elűzöttekről, az itt-maradottakról és családtagjaikról. Remélve, hogy jól gazdálkodnak azzal a szellemi örökséggel, amit elődeiktől kaptak. Ennek a szellemi örökségnek a legfontosabb része az Istenben való hit és az egyház szeretete. Talán ez megmarad generációkon át. Erre azonban garanciát én is csak a Jóistennél látok…, és ahogy Visky András anyja a román gulágon a Jóistenre bízta gyerekei nevelését, életét és jövőjét, mert rájött, hogy erre ő képtelen, én is csak ennyit tudok tenni. A Jóistenre bízom ezeket a gyülekezeteket, és őt kérem, hogy áldja meg az ágfalvi/bánfalvi evangélikusságot! Az a Jézus Krisztus pedig, aki a halálból feltámadt húsvétkor, és a feltámadás reménységét adhatja mindannyiunknak, támogassa és erősítse közösségeinket is, hittel, szeretettel és reménységgel!

Heinrichs Eszter Ágnes

Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván 2023. április 16-án a németeknek Ágfalváról és a Sopronbánfalváról való kiűzésének 77. évfordulóján.
(Kép forrása: Parókia portál)