Vándor-lét - Vasárnapi tűnődések

Brennbergbányán mesélik, hogy nem is olyan régen, az ott élő embereknek különböző állampolgárságuk és különböző színű útleveleik voltak. Ez abból adódott, hogy a monarchia idején a bányászok más európai országokból érkeztek. Lengyelországból, Csehországból, Németországból, Ausztriából... Aztán, úgy alakult a történelem is, meg az ő sorsuk is, hogy Trianon után leszármazottaik is még hosszú, hosszú évtizedekig lengyel, cseh, német vagy osztrák útlevél birtokosai maradtak ezen a Sopronhoz tartozó területen. A magyar állampolgárságért fizetniük kellett, nem is keveset.

Ezekről a kedves brennbergi emberekről a bibliai jövevény kifejezés jutott eszembe. A jövevény szó idegent jelent. Olyan valakit, aki átutazóban, átmenőben van valahol. A jövevény, egy idegen állampolgár, végleges hazája valahol másutt van, máshová tartozik.
Az életünk is erről az átutazó és vándorló létről szól, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Megszülettünk erre a világra. Hiszem, hogy nem cél nélkül. Hiszem, hogy Isten tudtával, Isten akaratából, Isten tervéből. Aztán itt éljük vándor életünket. Ki rövidebben, ki hosszabban. Ki egy helyen, ki sokhelyütt. És elkezdünk ragaszkodni javainkhoz, és egyre többre és többre vágyunk. Ami persze érthető is, hiszen szeretnénk biztonságot, kényelmet, biztos megélhetést, meg persze azt is, hogy a gyerekeinknek sem kelljen nélkülözniük.
Az élet azonban sokkal többet tartogat számunkra, minthogy csak ezekre a javakra koncentráljunk. Ezt talán akkor értjük meg leginkább, amikor baj van, amikor nem tudjuk hogyan tovább, amikor szeretteink sírjánál állunk... Mert akkor nem ment meg minket a nagy ház, a hatalmas autó vagy a vagyon. Ilyenkor egyedül az számít, tudunk-e még bízni, tudunk-e még hinni. Abban, hogy mindig, mindig van tovább... Még a síron túl is. Még a halálon túl is. Nagyot csalódunk, nagyon nagyot, ha állandónak véljük a világ dolgait, és nem vagyunk tisztában azoknak az átmenetiségével...

Berlinben volt a lakásunk közelében egy régiségbolt, ahol nem a klasszikus antik dolgokat árulták, aranyórát, intarziás szekrényt, vagy drága kelméket, hanem olyan tárgyakat, amik elhunyt emberek lakáskiürítése kapcsán maradtak. Tányérokat, terítőket, bögréket, fazekakat. Nekem is van innen egy sütikiszúróm. Mostanság is gyakran eszembe jut ez a bolt, mikor kosaramba akarom tenni a nyolcvannyolcadik színes kávéscsészét, párnát, táskát, takarót, fülbevalót, noteszt, tollat... Sőt, már a könyvekkel is így vagyok. Inkább kölcsönzöm őket. Mert, mi lesz ezekkel a dolgokkal?  Egyszer majd a gyerekeinknek kell kidobniuk a nyolcvannyolcadik kávéscsészét, párnát, táskát, fülbevalót, noteszt, tollat, vagy a több mázsányi könyvet... Jövevények, földi vándorok vagyunk ezen a világon, akik nem vihetnek magukkal semmit, de semmit... Az apostol gyönyörűen beszél a mulandóságról: „minden test olyan, mint a fű virága és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull..."

Egy református lelkészt idézek, aki ezt írja: „Manapság sok szó esik az elengedés képességéről, ami valóban hiánycikk. Nem csoda, hiszen az ún. fogó-reflex velünk születik: az egy napos kisbaba úgy meg tud markolni egy ceruzát, ha odateszik a marka elé, hogy a saját súlyát elbírja a kapaszkodásával. Ez a megkapaszkodás aztán elkísér bennünket egész életünkben, éspedig lelki-szellemi értelemben is, és néha valóban nagyon nehéz valamit vagy valakit elengedni. De el ne feledjük a bennszülöttek trükkjét, akik úgy fogják meg a majmot, hogy szűk nyakú üvegbe rizst tesznek. A majom éhes, belenyúl, megmarkolja az eleséget, aztán nem tudja kihúzni a kezét az üvegből, mert az ételt nem akarja elengedni, és így könnyű szerrel elejtik. Vajon nekünk mit kellene kiengedni a kezünkből, hogy újra szabadok legyünk? Ne feledjük, ha megfogtunk valamit, az is megfogott minket. Amíg elengedni nem tudjuk, vagy nem is akarjuk, addig fogva tartja az embert. Pedig el lehetne engedni egy sérelmet, ami régóta bánt, vagy el lehetne engedni az anyagiak halmozásába vetett hitet is – és még sok mindent, amit túlságosan megmarkoltunk.
(dr. P. Tóth Béla)

Hát…, próbálkozzunk!

A brennbergbányaiakat is tanítgatta a 20. század az elengedés képességére, mert nem csak magyar igazolványuk nem volt, nem csak a bányát zárták be, hanem a települést is. Méghozzá kettős határzárral. Azonban egészen biztosan gyönyörű dolgokra is emlékeznek ebből az időből a brennbergiek, hiszen a világ egyik legszebb, legnyugodtabb és legbiztonságosabb helyén élhettek...

Istenünk nekünk is egy különleges hajlékot kínál. Egy még a brennberginél is szebb, nyugodtabb és biztonságosabb országot földi vándorlásunk végén. Amikor a vándorlét küzdelme és a tulajdonért való harc véget ér. Amikor már csak az számít, hogy „...nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg (...), hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.”

Ez a hajlék, az Isten országa, nemcsak egy térben és időben távoli világ, hanem áldott pillanatokban közöttünk is jelen van. Brennbergbányán, Görbehalomban, Ágfalván, Bánfalván, Sopronban és mindenütt, ahol néha-néha tudjuk egymást - képmutatás nélkül, tiszta szívből - szeretni.

Heinrichs Eszter

(Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván, 2023. március 12-én, böjt harmadik vasárnapján I. Pt 1, 17-25 alapján. A képen a brennbergbányai evangélikus harangláb látható.)