Eltemetett istenarc - Farsangi tűnődések

Amikor a kisfiaim óvodások voltak, volt egy ládikánk, telis-tele jelmezekkel, álarcokkal, ilyen-olyan maszkokkal, kalapokkal és színes parókákkal. Ezek voltak a legtöbbször használt játékok. Dávid és Ármin nem tudták megunni, hogy egyik nap Pókemberek, másik nap bohócok, harmadik nap rendőrök, postások, Batmanek vagy éppen nagy barna macik lehettek. Már középiskolások, de a másfél évvel ezelőtti költözésünkkor is árgus szemekkel nézték, amikor óvodáskori féltett kincseikből kiselejteztem valamit. (Az összeset.)

Nem csak a gyerekek szeretik a "beöltözősdit", hanem mi is. Tudom, sokan készülnek farsangi bálba, és jól is van ez így. Azonban gyakran akkor is hordjuk a kis maszkjainkat, amikor nincsen báli szezon. Néha akaratlanul is magunkra erőltetjük őket, meg olykor cserélgetjük is azokat. Valaki úgy fogalmazott, hogy a maszkokkal a sebezhetőségünket rejtjük álarc mögé, és próbálunk felmutatni valakit, akire büszkék lehetünk. Ilyenkor azokból a negatív tapasztalatokból indulunk ki, amikor azt éltük meg, hogy kevésnek bizonyult, amik vagyunk.

Ezen a vasárnapon azonban induljunk ki egy pozitív tapasztalatból! Méghozzá abból, hogy mindannyian Isten képmására teremtettünk. Már a Szentírás elején ott van ez a kijelentés, mégis  megfeledkezünk róla. Pedig az, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, azt  jelenti, hogy hasonlítunk Istenre… Azt jelenti, hogy olyanok a vonásaink, mint Istennek… Azt jelenti, hogy óriási kiváltságban részesültünk... Azt jelenti, hogy egymás arcában - és ha egészen mélyre nézünk, talán még a magunkéban is - megláthatjuk Istent… Ez pedig azt jelenti, hogy Isten közel van hozzánk. Sokkal közelebb, mint gondolnánk.
Reményik Sándor írja gyönyörűen:

„Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő“

Hát próbáljuk meg mi is előhívni! Próbáljuk meg megkeresni a sok-sok szerepünk és a megfelelési kényszerünk ellenére, hogy kik is vagyunk! 

Hiszem, ha megérjük, milyen értékesek vagyunk Isten számára, akkor ez a tudás biztos alapot adhat az életüknek, és segíthet, hogy fokozatosan ledobjuk az álarcaikat, maszkjainkat és félelmeinket. És talán még arra is rájövünk, hogy Isten előtt lehetünk azok, akik vagyunk. Lemoshatjuk a sminket, elfelejthetjük a játszmákat. Mert ő úgy szeretett minket, hogy a saját képére teremtett bennünket. Mekkora, de mekkora titok rejlik ebben... Hiszen ez valami olyasmit is jelent, hogy ha fontossá válik számunkra az az Isten, akinek a képmására teremtettünk, ha fontossá válik életünkben a vele való kapcsolat, akkor nem csak Istent, hanem önmagunkat is jobban megismerhetjük. Mekkora titok ez… És még mennyi, mennyi titok rejlik mind az álarcok alatt, mind az Istennel való kapcsolatunkban… Járjunk ezeknek a titkoknak a nyomában! És amikor nem leljük a kulcsot, amikor kétségbeesve kapkodunk a szerepeink és a maszkjaink között, jusson eszünkbe: „Egy istenarc van eltemetve bennem…“

Ez az eltemetett istenarc, amit önmagunkban és egymásban is felfedezhetünk, no meg a titkok Istene adjon erőt életünk titkokkal teli útján! És ezen a titokzatos úton, ami szerepekkel, játszmákkal, megfelelési kényszerrel és ilyen olyan álarcokkal van tele, soha-soha ne feledjük: Isten a saját "képére" teremtett minket. Önmagát használta mintának. Nem a másik embert, nem a szupersztárt, nem az ideális férfit, vagy nőt, hanem önmagát. És ez azt is jelenti, hogy nem a felsorolt szerepeknek kell megfelelnünk… Legtöbbször elég annak, aki – nagy-nagy szeretetből képmására teremtett minket, no meg annak, akit a tükörben látunk.

Ezért nem kell mindig szerepet játszanunk! És nincs szükségünk ládányi maszkra, jelmezre vagy felvett szerepekre. Néha elég csak tükörbe néznünk, hiszen egy Istenarc van eltemetve bennünk...
Ámen.

Heinrichs Eszter

(Elhangzott a farsangi családi istentiszteleten Ágfalván és Sopronbánfalván 2023. február 5-én.)