Meseszép...

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.
 

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.
 

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.
 

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.
 

Kőcsipkéimnek komor erdejében,
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.
 

És a fájdalom vércsevisongása:
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.
 

S az egész bűvös, zord-erejű látás:
Egy kővé harsant diadalkiáltás.
 

Végül ott álltam én, keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
 

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.
 

Amíg újra emberré nem omoltam. -
A tornyot nézve, én is torony voltam.

(Reményik Sándor: Torony)

- részlet -
 

1923 november