„Az Isten nem kényelmes fogalom...” – Vasárnapi tűnődések III./6.
Jn 10, 22-29
Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt. Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.
A héten emlékezhettünk az ágfalvi és a sopronbánfalvi németek kitelepítésének - vagy ahogy ma hívják, elűzésének - 75. évfordulójára. Nem csak mifelénk, hanem országszerte, más német gyökerű közösségek is hasonló, szomorú emlékeket idézhetnek fel ezekben a hetekben. Ezért készülhetett el az a kis videó is, ami a Tolna megyei település, Udvari harminc éve használaton kívüli, siralmas állapotban lévő evangélikus templomát mutatja be. Azt a templomot, ami – gyülekezeti tagok híján – már senkinek nem fontos annyira, hogy megmentsék az enyészettől. A kisfilm leírásában csak ennyi szerepel: Ha megjelenik a könny a szemedben, ne szégyelld! Kattintsanak rá a linkre, érdemes! https://www.youtube.com/watch?v=A5OtQqaUaEs
Ha meg még nem jelentek volna meg a könnyek..., nézzék meg az Elherdált örökségünk című honlapot is! https://elherdaltorokseg.blog.hu/2019/08/24/udvari_evangelikus_templom
Engem azért rendítettek meg ezek a képek, mert nem tudok elvonatkoztatni az ágfalvi templomtól, ami könnyen juthatott volna az udvari épület sorsára. Egy ma Németországban élő egykori ágfalvi mesélte, hogy a nyolcvanas években nagyon félt attól, hogy az ágfalvi templomnak „annyi lesz”. Beszakad a tető, beesik az eső, aztán néhány év múlva se menthető templom, se gyülekezet nem lesz...
Az udvari templom képeit látva azt mondom, hogy amíg csak alulról vizesednek templomaink, amíg van, aki kivasalja az oltárterítőt, és van, aki hoz néhány szál virágot az oltárra, addig még nem akkora a baj...
A mai igében is egy gyönyörű templomról olvashatunk, a jeruzsálemiről. Jézus ott tanít. És ahogyan lenni szokott, sokan köré gyűlnek, és hallgatják. Aztán faggatni kezdik. Arról, hogy miért nem „játszik nyílt kártyákkal”, és miért tartja őket bizonytalanságban...
Valami jelet, valami kézzelfoghatót szerettek volna tőle és róla. Biztosra akartak menni.
Ismerjük jól ezt az érzést, mi sem szeretünk kockáztatni...
„Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket?” - faggatták Jézust.
Ugye ismerős a kérdés? Ugye mi is feltettük már nem egyszer? Ma is jó lenne, ha a jövő egy kicsit tervezhetőbb lenne, ha belelátnánk a Jóisten kártyáiba...
Az élet azonban nem mindig tervezhető, és nem előre programozható... Ki tudta volna ott, a jeruzsálemi templomban, hogy az néhány évtized múlva elpusztul? Ki látta volna az udvari templom építésekor annak tragédiáját? Ki látta előre az 1946-os szomorú eseményeket, vagy azoknak a következményeit Sopronban és környékén...? Vagy ki tudná megmondani ma közülünk, hogy mi lesz fél év múlva, egy év múlva, vagy 100 év múlva...? Senki. Ez a járványos időszak arra mindenképpen megtanított minket, hogy nem lehet előre tervezni. Az aggódó sokaság kétezer éves szavai ma is ugyanúgy aktuálisak: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket?”
Az a reménységünk, hogy Jézus szavai ugyanúgy aktuálisak, ahogyan az őt kérdezőké is. „...az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” Jézus szavai szerint tehát az számít igazán, hogy ő ismer bennünket... Úgy, ahogy vagyunk. A bizonytalanságainkkal, a megfelelési kényszerünkkel, a tervezni akarásunkkal, a hibáinkkal, a múltunkkal és még ki tudja, mivel együtt. És ezen a kedves nevű vasárnapon, Jó pásztor vasárnapján, azt ígéri, hogy „az ő juhait”, az ő követőit senki nem ragadhatja ki a kezéből. Még akkor sem, ha templomok falai omlanak be... Még akkor sem, ha intenzív osztályok telnek meg..., még akkor sem, ha mi is tele vagyunk kérdésekkel, és nagyon-nagyon szeretnénk tudni, mit hoz a jövő...
Nem csak a kitelepítésre emlékeztünk a héten, hanem Esterházy Péter születésnapjára is. A közösségi média – a maga módján – meg is ünnepelte ezt, az internetet elárasztották az Esterházy-idézetek. Álljon itt is egy közülük: "Nem élek elég radikálisan. Úgy élek, mintha az öröklét várna, s nem a teljes megsemmisülés. Vagyis jövőm rabságában élek, s nem halandóságom végtelen szabadságában. Az Isten nem kényelmes fogalom."
És mivel az Isten „nem kényelmes fogalom”, én sem akarok „kényelmes”, nagy igazságokat „puffogtatni” róla. Fogalmunk sincs, mit hoz a jövő..., de az a reménységünk, ami az udvariaké is volt, és ami az ágfalvi és bánfalvi ősöket is, és ami Esterházyt, meg a régenvolt Esterházyakat is megtartotta: - történjék bármi, az Isten kezéből nem ragadhat ki bennünk senki és semmi.
Ez a hit és ez a reménység kísérjen bennünk Udvaritól Ágfalván, Bánfalván, Görbehalmon és Sopronon át, mindenütt a világban...
Heinrichs Eszter
Valami hasonló, vagy valami teljesen más hangzott volna el Ágfalván és Sopronbánfalván, 2021. április 18-án, Jó pásztor vasárnapján Jn 10, 22-29 alapján.
