Ami megmarad... - Vasárnapi tűnődések II./2. - Advent első vasárnapján
Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által. „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az ÚR beszéde megmarad örökké”. Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek. 1Pt 1,22-25
Hét németországi év után az ember lánya egy kicsit „kocka” lesz... Azt hiszem, Berlinben ragadt rám az a vágy, hogy nekem mindig mindent előre tudnom kell. Tudom kell, mit, kivel és mikor... Amikor a németországi gyülekezeti élet adminisztratív oldalára gondolok, két szó jut eszembe először. A „vorbereiten” (előkészíteni) és a „planen” (tervezni). Ha meg az itthoni hivatali dolgokat latolgatom, akkor a „honnan lesz pénz az épületekre” kérdés mellett a "kreativitásra" gondolok elsősorban. Kreatívan tervezünk, kreatívan hidaljuk át a pénztelenséget, és - némi intuícióval - kreatívan megoldjuk az megoldhatatlannak tűnő feladatokat. Legtöbbször ohne groß vorzubereiten und ohne groß zu planen... (Nagy előkészületek és nagy tervezések nélkül.)
Tizenkét Ágfalván eltöltött év után már inkább ez utóbbi, kreatív típusú „valami majd csak lesz” (az épületekkel is) megoldás felé billen a mérlegem nyelve, de azért még mindig elég rosszul és mélyen érint, ha a dolgok nem a tervek szerint alakulnak...
Márpedig most úgy tűnik, minden a feje tetejére állt. Nem tudunk tervezni. Valaki a minap megkérdezte, hogy kell-e a szokásos óriásfenyő a templomba. Az idén három felajánlásunk is van. Nem tudom, hogy kell-e. És azt sem tudom, azt sem tudjuk még, hogy tarthatunk-e szenteste a szokott templomi keretek között istentiszteletet. Ha nem, majd jönnek a kreatívnak tűnő megoldások, amiket a precíz németek már nyár közepe óta terveznek...
Legyünk akár mindent előre megtervezők, akár a spontanitásnak nagy teret adók, mindannyiunknak szükségünk van fix pontokra. Emberekre, családra, közösségekre és ünnepekre is, akikhez és amikhez újra és újra visszatérhetünk. Vagy emlékeinkben, vagy fizikálisan, vagy az idő és az egyházi év körforgásának köszönhetően. A karácsony ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Ez az ünnep mindannyiunknak egy fix pontot jelent. Még részleteiben is. Tudjuk, mikor van. Tudjuk – legtöbbször – kikkel ünnepeljük, az istentiszteletek időpontja is állandó. Ágfalván és Bánfalván 1936 óta a gót betűvel lejegyzett szentesti liturgia is mindig ugyanaz, de még talán az is, hogy mit eszünk az ünnepeken, és főleg az, hogy kivel.
Hát az idén úgy tűnik, hiba csúszik a számításainkba a kivel és a mit kérdéseket illetően. Talán még az 1936 óta használatos Scholtz-liturgiát is mellőznünk kell.
Advent első vasárnapján ez az ige szól hozzánk Péter első leveléből: megszárad a fű, és virága elhull, de az ÚR beszéde megmarad örökké...
Megszárad a fű. Vagy mifelénk mostanság megfagy. Az utolsó krizantémok is már csak fáradtan bólogatnak a kertekben… És oly sok minden elmúlik körülöttünk… A kézfogások, az ölelések, a puszik, a találkozások… Olyanok, amik eddig a világ legtermészetesebb dolgai közé tartoztak. Advent és karácsony sem tervezhető. Még az sem, hogy hányan üljük majd körül az asztalt. És ez nem csak a precíz német tervezőknek okoz manapság fejtörést, hanem itt, az Édentől keletre élőknek is…
Az apostol afelé tereli a gondolatainkat, hogy a nagy káosz és az elmúlás ellenére is van olyan dolog, ami örök. Azt írja: - …de az Úr beszéde megmarad örökké… A szentírás oly sok mindent túlélt már. Több évezredet, önkényuralmakat, diktatúrákat, háborúkat, közönyt, de az Úr beszélde megmarad és megmaradt örökké. Akkor is aktuális lesz, és akkor is lesz üzenete, amikor minden elmúlik. Mert az isteni szó nem öncélú. Az isteni szót nem szoríthatjuk keretek közé, és egyik felekezet sem sajátíthatja ki magának. Az isteni szó élő szó. Több ezer éve képes megszólítani embereket, megváltoztatni életeket és élethelyzeteket, és reményt adni a legreménytelenebb és a legkevésbé tervezhető helyzetekben is.
Szóljon hozzánk is! Szóljon, kiáltson bele ebbe a beteg világba is, és tegye ragyogóvá az ünnepvárásunkat! A mindent előre tervezni akarókét, a „kockákét“, a spontanitásnak helyet adókét, a betegekét, a betegekért aggódékét, az őket gondozókét, a szomorkodókét, a reménykedőkét, a kicsikét és a nagyokét… mindannyiunkét! A Jóisten adjon nekünk áldott szép adventi napokat!
Heinrichs Eszter
Valami hasonló, vagy valami teljesen más hangzott volna el Ágfalván és Sopronbánfalván 2020. november 29-én, advent első vasárnapján 1Pt 1,22-25 alapján.
