Túró Rudi az oltáron

Egy orosz írónak, Turgenyevnek van egy kis írása, ami hálaadás vasárnapján igencsak aktuális. Íme. Egyszer nagy ünnepet rendeztek az angyalok a mennyben, amelyre meghívták a különböző erényeket. Meg is jelentek mindnyájan, a nagyok is, a kicsik is, ünnepi öltözetben, kedvesen, barátságosan, mint akik jól ismerik egymást, hiszen mind egy nagy családnak a tagjai. Egyszer azonban az egyik angyal észrevett két nagyon szép erényt, akik, úgy látszik, egyáltalán nem ismerték egymást. Rögtön kézen fogta az egyiket, és odavezette a másikhoz, hogy bemutassa őket egymásnak. Jótékonyság - mondta és rámutatott az egyikre. Hála - mondotta és rámutatott a másikra. A két erény kimondhatatlanul megdöbbent: a világ fennállása óta most találkoztak először.

Ha a történet egy kicsit sarkított is, nagy igazságot rejt arról, hogy hamar megfeledkezünk a háláról... Van a Bibliában egy történet, amelyben a tíz leprásból csak egy tért vissza megköszönni Jézusnak, hogy meggyógyította. A többi nem. De miért is? Nem hiszem, hogy azért, mert nem szimpatizáltak volna Jézussal. Úgy gondolom, hogy nem szándékosan nem hálásak életük talán legnagyobb ajándéka miatt, hanem azért nem mentek vissza, mert éppen úton voltak… Rohantak megint valahová… És az úton még rengeteg dolog történt velük, ők pedig a sok dolog közepette elfeledkeztek valami nagyon fontosról. A háláról.
Ugye, ismerős a történet?

Sokszor elmeséltem már ezen a helyen, hogy a hittanórákat úgy kezdjük, hogy ki-ki elmondhatja, hogy milyen jó dolog történt vele, mióta nem találkoztunk. Az elsősök mondanák negyvenöt percig, ha lehetne…, mert velük annyi jó dolog történt… A másodikosok is, a harmadikosok is nagyon szívesen mesélnek, aztán negyedik osztálytól már valami megváltozik. Legtöbben egy vállvonással meg egy “semmi különössel” elintézik a dolgot.

Pedig a “semmi különösért” is adhatunk hálát. Sőt...

Azt, amit mi “semmi különösnek” vagy természetesnek gondolunk, szimbolizálják ma az oltáron a zöldségek és a gyümölcsök. Egy kis “semmi különös alma"... Egy kis “semmi különös krumpli”... Egy kis "semmi különös szőlő", tök, káposzta, gesztenye vagy bármi. Az alapélelmiszereink, amik olyan „semmi különösek”, vagy annak tűnnek, de amik mégis létfontosságúak.

És még valami mást is elrejtettem a zöldségek közé – a hittanosok kérésére. Egy jó csomó Túró Rudit. Ehhez valamiért két Fenyő téri csoportban is ragaszkodtak a gyerekek, amikor a vasárnapi oltárról beszélgettünk. És miért is ne lehetne hálaadás napján még a Túró Rudi is az oltáron? Hiszen annyi mindent kapunk  a természetesnek tűnő dolgokon túl is… Annyi, de annyi mindenünk megvan a napi betevő falaton kívül is…

Már napok óta gondolkodom, azon, hogy ezek a Túró Rudik nekem hálaadás kapcsán embereket is szimbolizálnak. Olyan embereket, akiknek a jelenléte nem magától értetődő az életemben, mert nem ismerem őket régóta, mert nem a barátaim, mert nem vagyok velük olyan kapcsolatban, de az idén hirtelen mindig ott termettek mellettem, mikor nem tudtam hogyan tovább – legyen szó hitoktatásról, helyettesítésről, pályázatírásról, felújításokról… És talán én sem köszöntem meg nekik kellőképpen a segítségüket…

Hát, akkor most innen… :-)))

Remélem - hozzám hasonlóan -, nektek is eszetekbe jut a Túró Rudiról valaki. Vagy valakik. Akikért hálásak vagytok. Akik ott voltak veletek, amikor nem tudtátok, hogy mitévők legyetek. És akiknek talán megint elfelejtettetek megköszönni valamit…

És – nem utolsó sorban - jusson eszüknbe az az Isten is, akitől a “túró rudis” embereket, a hétköznapinak tűnő ajándékokat, a "semmi különös dolgokat" a mai, a tegnapi és a holnapi ebédet, kaptuk és kapjuk, és aki ezt a gyönyörű világot jónak és szépnek teremtette. Aztán meg nekünk adta. Ajándékba. Hála legyen neki! Legalább ezen a vasárnapon…, legalább itt és most találkozzon a hála és jótettek erénye! Ahogyan Turgenyev és a Túró Rudi is itt, az ágfalvi és a bánfalvi templomban...

Heinrichs Eszter

(Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván az aratási háláaadó családi istentiszteleteken 2020. október 11-én.)