Kegyelem - Es hat gefunkt... - Vasárnapi tűnődések X.

A berlini lelkészi állásomat azért kaptam meg, mert nem volt kifestve a körmöm…  A bemutatkozó beszélgetésre a keleti városrész egy parókiáján került sor. Többen is megfordultak ott előttem. Németek, tapasztaltabbak, idősebbek, de valahogy rám esett a választás. Sokáig azt hittem, hogy az „ostblockos“, kelet-európai „fél szavakból is értjük egymást-érzés“ miatt lehettem két évig prenzlauerbergi lelkésznő. Talán ez belejátszott, de ezt soha nem vallotta volna be a volt főnököm. Azt viszont egyszer elárulta, hogy az első talákozásunkkor nem volt kifestve a körmöm, amiből azt szűrte le, hogy szeretek dolgozni…
Furcsa dolog a bizalom. Vagy jön, vagy nem. Néha idő kell hozzá, néha meg elég hozzá az első benyomás, vagy éppen a körömlakk hiánya is. Ezt a két ember közötti azonnali szimátiát olyan szépen fejezi ki a német nyelv: „Es hat gefunkt…“  

Én mindenesetre egész életemben hálás leszek annak a drága jó kelet-berlini lelkésznek ezért a „Funke-ért“, hogy akkor mindenféle előztetes ismeretség nélkül bizalmat szavazott nekem. Sokat tanultam tőle. A bizalomról is. 

És ha már „sztorizok“, akkor engedjenek meg még egy kis „színest“ a bizalmi kapcsolatokról. Van még egy ember, akit legalább úgy tisztelek és becsülök, mint a volt főnökömet. Ez az ember egy főszerkesztő. Jópár éve éppen a soproni vasútállomás előtt tébláboltam, amikor felhívott. Kicsit sem volt kedves. „Jó napot kívánok! Ez és ez vagyok. Kollégáját, W.Sz.-t szerettem volna küldeni Ágfalvára a rendezvényükre egy tudósításért, de nem ér rá. W.Sz. azt mondta, hogy ezt maga is meg tudja írni. Biztosan meg tudja? Valami normálisat hozzon össze! Na..., jól van. Hétfőre várom az anyagot.” Aztán “katt”, letette. A “katt” után vagy ötször megfordult velem a soproni vasútállomás… Hiszen én a kért cikket már rég meg arkartam írni. Fejben már vagy öt éve kész volt. Csak a legkisebb motivációt sem éreztem arra, hogy papírra vessem. Aztán a “katt” után nálam is bekattant valami, és én ezt az embert szinte hetente bombáztam az agyszüleiményeimmel, ő meg az összeset megjelentette… Örök hálám neki is a "Funke-ért", a bizalmáért. Majd ha egyszer lesz még egy nagy “katt” az életemben, és olyan időmilliomos leszek, hogy a körmömet festegessem, akkor megírom az Ágfalváról szóló könyvemet, amit neki fogok ajánlani. :)

A mai vasárnap igéje a Timóteushoz írott második levélben található. Korunk teológusai azt írják Timóteusról, hogy a feladat, amit kapott, messze meghaladta erejét, adottságait és tapasztalatát. Ezt minden bizonnyal Pál apostol is tudta, ezért nagyon kedves levelet írt tanítványának. Már a megszólítás is önmagáért beszél. “Fiam!“ „Te azért fiam…” 

Aztán mond neki még valami nagyon szívhezszólót, amikor az egészségi állapotára utal: - „Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori gyengélkedésed miatt egy kevés bort is.“

Ahogy mondani szokás, Pál apostol holisztikusan, az egész emberre figyel. Méghozzá érzékenyen és nagy-nagy szeretettel. Mint egy jó pedagógus vagy egy kiváló orvos.

Timóteust Pál apostol egy nagyvárosi, és nagy problémákkal küzdő gyülekezetbe küldi, Efezusba. Pál sok kedves tanáccsal látja el védencét, én ezek közül ma egyet szeretnék kiemelni. Nem, nem a borivást, hanem azt a fél mondatocskát, hogy “erősődj meg a kegyelemben!”

Mi ez a kegyelem? Hogyan lehet benne megerősödni? Mit tehetünk mi ezért?

Ez a kegyelem, amiről Pál ír, az Istenre való hagyatkozás. Istenre hagyatkozás akkor, amikor nem tudjuk hogyan tovább. Istenre hagyatkozás a bajban, a gondban, a bánatban, az örömben. Reményik óta a szó szinte értelmezhetetlen a Kegyelem c. vers nélkül. A mi szószékeinken is egészen biztosan több tucatszor elhagzott már ez a gyönyörű vers. De hangozzék újra… és még sokszor…

Kegyelem

Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal – 
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz. 
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal, 
Szótalanul, gondolattalanul 
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság, 
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 
S akkor – magától – megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára, 
Erő, akarat, kétségbeesés, 
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég, 
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar, 
Akkor – magától – minden elcsitul, 
Akkor – magától – éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán 
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Ez a jézusi kegyelem adott erőt az erőtlen Timóteusnak. Ez a kegyelem segítette Pál apostolt, hogy gyönyörűséges leveleket írjon a börtönben. És hitünk szerint ez a kegyelem segít át minket is életünk krízisein, és ez által a kegyelem által kapunk erőt, akkor is, amikor már minden erőtartalékunk kimerülőben van.

És tudom, hogy ez a kegyelem hozott ma minket is tíz hét után a templomba, ez a kegyelem tartott meg bennünket ezekben a vírusos időkben, és ez a kegyelem az, amire támaszkodhatunk a jövőben is.

Mert “es hat gefunkt”,  és kétezer évvel ezelőtt Isten és az ember között olyan bizalmi kapcsolat alakult ki, hogy abból élhetünk ma is.

A kegyelem Istene maradjon velünk életünk kesze-kusza útjain, és - minden alkalmatlanságunk ellenére - használjon minket is országa építésében! 

Heinrichs Eszter

Valami ilyesmi, de nem egészen ez hangzott el Ágfalván és Bánfalván 2020. május 24-én Exaudi vasárnapján - 2 Tim 2, 1-15 alapján.