Megemlékeztünk a bánfalvi németek elűzéséről

Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti! Zsolt 37,5

Nagyon nagy öröm számomra, hogy ennyien megjelentek ezen az ünnepségen. Már többen jelezték a hét során, hogy nem fogunk elférni a templomban. És tényleg… Az én fülemnek ez édes tehernek hangzik, hiszen tíz évvel ezelőtt, amikor idejöttünk, négyen vártak az első magyar istentiszteleten.

Ahogyan a legtöbb templomban ma Magyarországon, Bánfalván  sem kell attól tartani egy átlagos vasárnapon, hogy a hívek ne férnének el. Meg szokott telni a templom szenteste és karácsonykor, húsvétkor is sokan voltunk, meg a családi istentiszteletek is szépen látogatottak, de soha annyian nem jönnek el, mint amikor a kitelepítésre emlékezünk. Három éve, a 70-es évfordulón annyian voltunk, hogy  a katolikusok templomát kellet kölcsönkérnünk.

Miért? Én azt gondolom, azért, mert ez az évforduló, a kitelepítettekre és az ittmaradottakra való emlékezés  itt Sopronban és a környéken rengeteg érzelmet megmozgat bennünk. Hozzánk a parókiára rengeteg könnyes arcú idős ember becsengetett már – ősei, emlékei és gyökerei után kutatva. A héten is volt itt egy asszony az unokaöccsével. Az unokaöccs elmondása szerint Afrikában született, mert az Ágfalváról elmenni kényszerült szülei Európában már nem találták meg azt, amit kerestek. Ez a férfi meg - gyökerekit keresve - Afrikából elindulva újra a környékünkön, Burgenlandban kötött ki...
Bánfalván is egyre több ember érdeklődik a múltja felől, egyre többen kutatják a hagyományokat és talán ezt a gyönyörű német tájszólást is megőrzik az itt élők… Nem egy egyesület is alakult Bánfalván az utóbbi időben hasonló célokat kitűzve. Jól is van ez így. Őrízzük meg értékeinket, ne hagyjuk feledésbe merülni azokat!

Erre kötelez minket az is, hogy alig vannak már közöttünk a ´46 előtti időnek szemtanúi. Az előző évekhez később egyre kevesebben jönnek vissza a kitelepítettek közül, hiszen idősek és betegek, többségük pedig már nem is él. Ez még inkább kötelez minket arra, hogy megemlékezzünk az 1946-ban történetekről. Hiszen alig vannak már szemtanúk… Most már rajtunk a sor, hogy elmeséljük gyermekeinknek, unokáinknak és az utánunk következő generációknak, hogy mi történt 1946-ban Bánfalván.
És amikor itt vagyunk a templomban, nem tud nem eszembe jutni a két éve elhunyt Gritsch Matyi bácsi, aki nekem annyi, de annyi dolgot mesélt a kitelepítésről. Az elnéptlenedett utcákról, a síró, magukra hagyott háziállatokról, a sprahelten kihülő levesről… és a kitepítettekkel való kapcsolattartásról. Bánfalván már nem nagyon él senki, aki mesélni tudna az 1946-os szomorú húsvét hétfőről. Most már jobb híján tényleg rajtunk a sor, hogy méltón őrízzük a kitelepítés és az és a bánfalvi németség történetének emlékét. Rajtunk a sor, hogy minél többen megtudják milyen gyalázatos dolog történt 1946-ban a magyarországi németekkel.

A templomban gyűltünk össze az emlékezésre. A templomban, hiszen talán itt vagyunk a legjobb helyen ezekkel a szomorú emékekkel. Annaidején, mikor a bánfalviakat kivezényelték az ágfalvi vasútállomásra, Pusztai László evangélikus lelkész a Zsoltárok könyvéből idézte ezt a gyönyörű mondatot:  Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti! Zsolt 37,5
Ott és akkor nem lehetett mást tenni, mint az Úrra hagyni a jövő titkát, és bízni benne. Ma úgy tűnik ezernyi választási lehetőségünk van. De azért itt a templomban ma, 73 évvel a kitelepítés után is jó ha elhangzik, hogy nincs más lehetőségünk nekünk sem. Csak az, hogy Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne! Hetvenhárom évvel ezelőtt nem volt más lehetőség, mikor sokezer ember egy borzasztó politikai döntés következtében elindult az ismeretlen felé. A jövő ma sem kiszámítható, bármennyire is szeretnénk magunkat bebiztosítani. Nem tudjuk mi lesz egy év, egy hónap, egy nap múlva, vagy akár a következő percekben. Éppen ezért a zsoltáros szavai ma is ugyanúgy aktuálisak, amennyire aktuálisak voltak 1946 szörnyű húsvétján Bánfalván, vagy az ószövetségi időben: Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne…

Bízzunk benne, hagyjuk Istenre „útjainkat”, amikor gondjaink és problémáink egyre magasabban tornyosulnak körülöttünk! És bízzunk benne akkor is, amikor a hazai németség sorsa miatt aggódunk! Mert azon is van mit aggódnunk… Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne... – szól a több ezer éves bíztatás.

Hagyjuk az Úrra életünk újtjait! A tervezhetőket és a bizonytalanokat egyaránt, és bízzunk benne, mert nekünk sincs más választásunk, ahogy 73 évvel ezelőtt elődeinknek sem volt! Csak annyi, hogy: Hagyjad az ÚRra a te utadat!
Isten áldja meg emlékezésünket, Isten áldja meg a kitelepítettek emlékét, Isten áldja meg Bánfalvát, a magyarországi németséget és mindannyiunkat! Ámen.

Heinrichs Eszter

Sopronbánfalva, 2019. április 28.