AZ IGA MEG A GIGA

Jézus mondja: Vegyétek magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító és az én terhem könnyű. Mt. 11, 29-30

Negyedikes hittanosaimmal Jeremiás prófétáról tanultunk, mikoris rá kellett döbbennem, hogy bár csak huszonegynéhány év van közöttünk, mégis két teljesen különböző világban szocializálódtunk. Erre akkor jöttem rá, amikor láttam, hogy az én kis drágáimnak elképzelésük sincs, hogy miről is beszélek, mikor a történetben előforduló „iga” szót emlegettem.
Az egyik kisfiú vissza is kérdezett: „Eszter néni, nem „gigát” akart mondani? Mi csak azt a szót ismerjük.”
Aztán néhány nappal később még inkább megijedtem a köztünk tátongó generációs szakadéktól, amikor a másodikasokat interjúvoltam meg a három betűs szócskáról. Nem ismerték. Miután elmagyaráztam nekik a már említett mezőgazdasági eszköz jelentését, egyik gyermek azt kérdezte tőlem: -„Amikor te születtél, éltek még a dínók?”

Azoknak is, akik már a gigák és a digitális eszközök világában születtek, és azoknak is, akik még tudják, hogy hogyan néz ki egy iga (és akikről feltételezhető, hogy születésükkor még dínók népesítették be a földet) hoztam egy rövidke történetet, amely talán minden generáció számára érthető.
Az egyszeri öregasszony egy poros úton igyekezett hazafelé a rőzsegyűjtögetésből. Arra hajtott a szekerével az egyik falubeli, és odaszólt a meggörnyedt idős hölgynek: „Hé, öreganyám, pattanjon föl ide mellém a bakra! Könnyebb lesz itt az út hazáig.” Az idős asszony megköszönte a felkínálást, és ha nem is pattant, de lassan fölkászálódott a szekérre. Mikor már mentek egy ideje, a hajtó észrevette, hogy az asszony még mindig a vállán tartja a köteg rőzsét. „Rakja le már azt a rőzsét öreganyám! Nem lesz annak semmi baja.” Az asszony önfeláldozó hangon így válaszolt: „Dehogy teszem édes fiam! Ha már segített, legalább a rőzsémmel legyen könnyebb a szekere!“

A mi életünk is sokkal könnyebb, vagy legalább egy kicsit könnyedebb lehetne, ha néha-néha odatennénk magunk mellé a rőzsecsokrunkat. Tudom, látom és hiszem, hogy nekünk is meg kellene tanulnunk elengedni a rőzsénket: a görcsösen szorított dolgainkat.
Amikor Jézus arról beszél, hogy „vegyétek magatokra az én igámat”, akkor azzal azt is mondja, hogy engedjünk el, tegyünk le valamit. Tegyük le terheinket, félelmeinket, és mindazt, ami megkötöz minket. Legalább néha-néha. Legalább esténként. Legalább éjszakánként. Vagy hétvégente...
Annyi szomorúság, annyi beteg ember, annyi, annyi gond és baj van körülöttünk.
Valakit nemrégiben megkérdeztem a hogyléte felől, és csak ennyit válaszolt: Húzom a igát.
Ezt tesszük mindannyian. Ki ilyen, ki olyan igát.
Jézus azt mondja, húzzuk együtt! Vegyétek magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító és az én terhem könnyű.

A legtöbb iga, amit valamikor őseink az állatok nyakára tettek, dupla iga volt, ami akkor működött jól, ha ketten húzták. Azt az igát, amelyről Jézus azt mondja, hogy magunkra kell vennünk, én csak ilyen dupla igaként tudom elképzelni. Ahol nem kell egyedül lennünk. Ahol nem kell egyedül cipelnünk életünk terheit. Ahol mindennek meg van a maga rendje és értelme.

Már kétezer éve hangzik az evangélium: Vegyétek magatokra az én igámat! Húzzuk együtt, ha le tudtuk tenni kezünkből a rőzsénket! Húzzuk együtt, bármelyik generációhoz, akár az igát, akár a gigát jobban ismerőkhöz tartozunk! Vagy húzzuk akár rőzséstől is, de húzzuk! Húzzuk együtt az igát Jézussal, mert ő maga bátorít bennünket: Vegyétek magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító és az én terhem könnyű. Ámen.

Heinrichs Eszter
(Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván 2014. március 2-án a családi istentiszteleten.)