Muzsikaszó zárt ablakok mögött

Két nő. Testvérek. Németek. És magyarok is. A német nyelvet az anyatejjel szívták magukba, a magyart meg a „levegővel”. Amikor ők születtek, sok minden volt abban a bizonyos levegőben. Elképesztő dolgok, hiszen a Sopron környéki – közvetlenül a trianoni határ szomszédságában lévő – falucskában, Harkán annak idején minden a feje tetején állt. 1946-ban szinte százszázalékos lakosságcserét hajtottak végre. A háború előtt itt élt ezerötven emberből – akik három család kivételével a lutheránus felekezethez tartoztak – tizenöten maradtak. Igen, 1050-ből 15-en. A falu lakosságának alig több mint egy százaléka. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg és fotó: Heinrichs Eszter

Aztán a kitelepítés után jött a betelepítés. Olyan emberek Harkára költöztetése, akik nem beszélték a tizenöt ember nyelvét, és akik nem értették a tizenöt emberszokásait és kultúráját. Ráadásul az évszázadokig németek által lakott község nevét is Magyarfalvára változtatták… Arról kérdeztem a tizenöt ember két leszármazottját, a harkai német nyelv és a hagyományok mai őrzőit és vigyázóit, Stinner Istvánné Payer Mártát és Haris-Payer Ilona Gertrudot, hogy milyen is volt az a bizonyos levegő, amikor ők felcseperedtek. Továbbá arról is, hogy miként tudták megőrizni német és evangélikus identitásukat a kényszerből magyarrá vált faluban, az ürességtől kongó templomban és a tizen-egynéhány fő-re zsugorodott gyülekezetben.

– Hogyan lehetett ezt kibírni? Hogy éltek a szüleik és a nagyszüleik? STINNER ISTVÁNNÉ PAYER MÁRTA: Mi ’51-ben, illetve ’56-ban születtünk, néhány évvel a kitelepítés után. ’56- ban a tizenöt emberből már csak hat élt Harkán. Illetve hét, mert Gizi tant’ visszatért az ország túlsó végéből. Férje vámtiszt volt, és visszahelyezték a nyugati határra. Szegény annyira félt a meghurcoltatástól, hogy még velünk sem volt hajlandó németül beszélni. Szóval, a mi családunk azért maradhatott Harkán, mert apánk magyar hadirokkantként tért haza a frontról. Rá való tekintettel nem telepítették ki nagyszüleinket és a dédszüleinket sem. A család mégis szétszakadt, mert a nagynénénknek, apánk húgának mennie kellett ’46-ban. Meg az összes többi rokonnak, testvérnek, unokatestvérnek és barátnak is. És – gondoljon bele – itt maradt a temető, itt maradtak a halottak hozzátartozó nélkül… Eleinte a néhány német asszony tette rendbe a temető összes (!) sírját. Idővel már csak a családi sírokat, aztán – mikor erejük már fogytán volt – dzsumbuj lett a sírkertből. (Ma az önkormányzat tartja szép rendben a temetőt. – H. E.) HARIS-PAYER ILONA GERTRUD: Hogyan lehetett mindezt kibírni? Nagyon nehezen. A hitük mellett a zene volt az, ami sokat segített nekik. Anyánk több mint hat évtizeden át a gyülekezet kántora volt. Apánk meg a helyettese. És otthon is mindig szólt az ének. Énekeltünk és muzsikáltunk – hozzáteszem: becsukott ablakok mellett – örömünkben és bánatunkban is. Ünnepnapokon és hétköznapokon is. És persze mindig szólt az osztrák rádió is. Ha felhangzott benne egy polka, Opa már táncra is perdült a konyha közepén. Az Ománk meg „walzerozni” tanított minket – szintén a konyhakövön. Pedig alapvetően szomorú emberek voltak. Vagyis azzá lettek. Szinte nem is mosolyogtak. Ha meg ezeken a bizonyos osztrák rádióadókon jöttek a hírek, néma csendben kellett maradnunk. Szüleim és nagyszüleim minden egyes híradószignálnál abban reménykedtek, hogy a következő adásban fogják bejelenteni: apám húga és a kitelepítettek hazatérhetnek… A nagynénénkkel való első találkozásunkra tizennyolc év után, 1964-ben került sor. Az a nap piros betűs ünnep volt mindannyiunk számára.

– Mit meséltek szüleik a menekültek áradatáról és a kitelepítésről? Tudtak egyáltalán beszélni róla? H.-P. I. G.: Sok mindent csak akkor mondtak el, mikor már nagyobbacskák voltunk. Vagy akkor sem. Családunk megaláztatásairól nem egy történetet Németországban hallottunk – kitelepített rokonoktól vagy éppen idegenektől. Harkáról 1945-ben rengetegen elmenekültek az oroszok elől. Sokan nem jöttek, vagy már nem jöhettek vissza. Akik meg visszajöttek, azoknak az otthonaiban – gyakorta – már keletebbről érkezett „házfoglalók” laktak. Nehéz idők voltak. Szüleinktől tudjuk, hogy Harkán már a tél folyamán elterjedt az a hír, hogy a németeknek, vagyis a falu egész őslakosságának mennie kell Németországba. Hatalmas volt a bizonytalanság. Sokan azt hitték, csupán néhány hét távollétről van szó, utána visszatérhetnek. Az utolsó percig megművelték a szőlőket és földeket. Frissen veteményezett kerteket hagytak maguk után. Vagyonkájukat elásták az udvaron, befalazták a kéménybe, vagy ide-oda dugdosták. Így tett az akkori lelkész, Danélisz Róbert is, aki úgy érezte, hogy nem hagyhatja nyáját egyedül menni az ismeretlenbe. Velük tartott. Mielőtt elment, a templom orgonájába rejtette el családi értékei egy részét. Pár hónap múlva az orgona javításakor értékes porcelánokat és értéktárgyakat találtak a mesterek… S. I.-NÉ P. M.: Döbbenetes, de igaz: Harkán tizenöten maradhattak az őslakosok közül. Volt, aki azért, mert beteg gyereket ápolt, volt, aki azért, mert az első világháborúban vitézi rangot szerzett, volt, akinek magyarférje volt, és olyan is volt köztük, akit az osztrák állampolgársága mentett meg. A többiek marhavagonokban indultak Németországba 1946. május 12-én. Előző nap istentiszteletet tartottak a templomban, aznap pedig harangzúgásra mentek a szekerek a vasútállomásig. Ott a katonák megalázóan átturkálták még azt a kevés kis motyót is, amit magukkal vihettek a távozók. A kitelepítettek későbbi visszaemlékezéseiben szinte mindenütt elhangzott, hogy szerettek volna az útra magukkal vinni a májusi cseresznyéből, ami a falu szélén termett, de nem engedték ki őket a fákhoz. Botokkal, durungokkal hajtották vissza őket. Az út egy hétig tartott. Hessen tartomány marburgi körzetének huszonöt falujába szórták szét a harkaiakat. Egy hatalmas csarnokban a környező falvak gazdái vártak rájuk, és „válogattak”. Az időseket nem nagyon akarták befogadni, ők ugyanis már nem számítottak jó munkaerőnek… A kitelepítetteknek is, és az ittmaradottaknak is újra kellett kezdeni mindent. Iszonyatos hónapok és évek lehettek. H.-P. I. G.: Szeretnék még egy tragikus történetet elmesélni. Volt két rokonunk, Fredi „Onkel” és Tremmel „Keid”, akik ’47 telén jöttek haza a szibériai fogságból. A harkai vasútállomáson szembesültek azzal, hogy szeretett falujuk neve megváltozott, lakossága pedig kicserélődött. Ki másnál is zörgethettek volna be kétségbeesetten az éjszaka közepén, mint nálunk? Családom jól tartotta, vendégül látta őket. A faluban azonban nem volt ilyen szíves a fogadtatás: nagyapám fogdába került, ők pedig menekülni kényszerültek. Akkoriban még nem volt„drót” – vasfüggöny –, ezért mindketten átszöktek Ausztriába. Onnan pedig elmentek Németországba a kitelepítettek után. A németek elűzése után tíz évvel, 1956-ban már csak hatan éltek Harkán az ittmaradottak közül. Ha jól belegondolunk, mi ketten vagyunk azok, akik – ennek a hat embernek hála – a régi harkai kultúrában nőhettünk fel. Amit lehet, próbálunk továbbadni gyerekeinknek és unokáinknak is. Mindannyian tudnak németül, hiszen ők is ugyanazokon a német mondókákon, versikéken és dalokon nőttek fel, amelyeken mi. És a zene is hatalmas örökség. Olyan kapocs a múlttal, ami ma is sok mindenen átsegít bennünket.

– Nem akart a családjuk elmenni Harkáról? 1956-ban lett volna lehetőség rá. S. I.-NÉ P. M.: Fel sem merült, erről nálunk szó sem esett. A faluból sokan pakoltak és mentek. Szüleink meg nem értették, hogy miért kellene önként elmenni innen. Pedig szerény körülmények között éltünk. És lett is volna hová menni, no meg nyelvi problémák sem lettek volna. H.-P. I. G.: A nagyszüleim borzasztóan szenvedtek a lányuk, Ida hiányától, mégis maradtak. Sőt a későbbiekben, ha kimentek hozzá, mindig felváltva utaztak. Együtt soha, mert attól féltek, hogy akkor Ida nem engedné őket vissza. Amikor húszévesen náluk voltam, nekem is felajánlották a nagynénémék, hogy maradhatok. Nem értettem, hogy miért is kellene ezt tennem. Eszembe sem jutott…

– Mikor változtatták a település nevét Magyarfalvára? Aztán meg hogyan lett a falu neve újra Harka? S. I.-NÉ P. M.: 1947-től 1989-ig hívták Magyarfalvának községünket. Nem tudjuk, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, de minden bizonnyal helyben kezdeményezte valaki; a többi német falut sehol nem nevezték át az országban. Azt, hogy szeretett falunk visszakaphatta a nevét, az Evangélikus Élet egyik cikkének is köszönhetjük.1989-ben Sághy Jenő egykori harkai lelkész egy Törökországról szóló magyar vonatkozású írásában említi, hogy Törökországban is van egy Magyarfalva és Magyarországon is. És kifejtette azt is, hogy a magyarországi település neve egyáltalán nem helyénvaló. Anyai nagynénénk, Pantzer Gertrud – a falu iskolájának mai névadója – is olvasta a cikket. Rendelttíz példányt az újságból, és a falugyűlés előtt szétosztotta a megjelenteknek. Az írásnak nagy sikere lett, utótörténeteként ’89 októberében szavazást tartottunk a község nevének újbóli megváltoztatásáról. A település lakóinak 67,4 százaléka a Harka név mellett döntött. 1990. április1-jétől a falu újra a Harka nevet viseli.

– Hogyan tartották a kapcsolatot a rokonokkal és a németországi barátokkal? H.-P. I. G.: Eleinte levélben. Nagyanyánk 1958-ban utazhatott ki először a lányához. Onnan meg 1964-ben jöhettek először. Akik hazalátogattak, azok szinte mind megfordultak nálunk. Nagy szeretettel fogadtuk őket. Ha jöttek hozzánk, anyánknak az volt az első, hogy rögtön megnézte: be van-e csukva az ablak. S.I.-NÉ P. M.: A harkaiak közül volt, aki beengedte őket egykori házukba, volt, aki nem. A fix pont, ahová mindenki hazatérhetett, a templom volt. Gosztola László harkai lelkész mindig készségesen fogadta a hazalátogatókat. A parókián is, és a templomban is. Gyakran minden más munkát hátrahagyva felvette a Luther-kabátját, és áhítatot, istentiszteletet tartott nekik. Olyan is volt, hogy egy ilyen istentiszteletet követően a lelkészt „nem indokolt harangozás miatt” feljelentették és meghurcolták. Az Isten háza és a gyülekezet hatalmas megtartó erőt jelentett mind a kitelepítetteknek, mind az itthon maradottaknak. Ma is nagyon hálásak vagyunk Gosztola lelkész úrnak, hogy a nagy ünnepeken – ennek a pár embernek – külön német istentiszteletet is tartott.

– Vannak tragikus sorsú községek, vannak tragikus sorsú gyülekezetek. A harkai is az. Hogyan élhette túl a 20. századot ez a közösség? S. I.-NÉ P. M.: Neveltetésünk és keresztény hitünk azt diktálta, hogy a rosszért ne rosszal fizessünk. És mindig olyan lelkészeink voltak, akikre jó visszaemlékezni. Azt mondják, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején Harkán irigylésre méltó gyülekezeti élet folyt. Pedig csak tizenöt hívő volt. Sághy Jenő lelkész úr és a falu tanítónője, Pantzer Gertrud színjátszó kört vezettek, szeretetvendégségeket tartottak,„vallásos esteket” rendeztek, és erőt öntöttek a tizenöt emberbe. Idővel a betelepülők közül is többen csatlakoztak a gyülekezethez. Bármennyien voltunk is a templomban, az evangélikusságunk mindig megtartó erővel bírt. Evangélikus hitünk, az anyanyelvünk és a zene.