Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban
úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték

Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.
Ne kérdezd, hogy a célod hol van.
Köss könnyű kendőt, köss sarut.
Ki tudja, meddig visz az út.

Ha minden lépés élvezet,
tán mindegy is, hová vezet.
Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.
Szívdobogásra menni, menni.

Vidd, ami kell. Kevés elég.
A tűz, a föld, a víz, az ég.
Aki ismeri önmagát,
útvesztőiből is égre lát.

Nem baj, ha körbe-körbe jársz:
aki vár, úgyis rátalálsz.
Úgyis rád talál, aki vár:
az út kinyit, a pont bezár.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,

Az égre néztem: nem felelt,
Nem értette, mit kérdezek.
Az ég oly messze, messze van,
nem érzi, amit érezek.
Csak kéken bámult rám az ég,
a nap mosolygott fényesen,
nem értette, mit kérdezek,
a távol, égi értelem.

A földhöz szóltam: nem felelt.
Pelyhedzett rajta már a zöld,
nem értette, mit kérdezek,
ölelkezett éppen a föld.
Az ég a földre ráhajolt,
pezsdült az ősi gerjedés,
túl minden emberbánaton.
Nem érthették a bánatom.

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;

Van, aki elmegy, 
van, aki itt marad. 
 

A haladó nevet, 
a haladó feled, 
ha nincs is kézbe kéz. 
 

Az ittmaradó ír, 
és néha-néha sír, 
és néha messze néz... 
 

A mese vége mégis 
örök-szomorú, szent-egy: 
 

van, aki itt marad, 
van, aki elmegy - -

Akartátok vagy sem,

itt vagyok, mint

hálójába ragadt pók:

önmagam labirintusa.

Meggörbült tükrömben

magamat meglátni félek.

Ahogy körülöttem

a falról leolvadnak az órák,

a betonfalak között

elkószálnak az álmok,

és rohannak a füstfelhők fölé.

Kívül görnyedt hát és

szélfogó göndör haj.

Belül fogaskerekek, mint

elsüllyedt malmok őrlik

a múltat, s kék, puha köd

jövőről álmodnak a szív lomha

billentyűi.